Bankszámla

Asociația Tinerilor Csibész
Számlaszám LEJ:
RO65RNCB0152042357960001
Számlaszám HUF:
RO64RNCB0152042357960019
Számlaszám EURO:
RO38RNCB0152042357960002
Számlaszám USD:
RO86RNCB0152042357960011

Swift cod: RNCB ROBU
Banca Comerciala Romana
Sucursala Harghita



2%

Kérjük, támogassa adója 2 %-val alapítványunkat.
Itt letölthető a 2 példányban kitöltendő, adatainkat tartalmazó 230-as nyomtatvány
és a kitöltési tájékoztató.
Köszönjük!

Tíz éve történt

december 10, 2014
SONY DSC

2004 nov. 28 és dec. 7 között

 

“Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” Máté 10,39

 

Ezen ige aktualitása a következő:

 

A magyarországi népszavazás (a határon túliak magyar állampolgársága) kapcsán felkértek TV csatornák, írott sajtó, közösségek, hogy a Magyarországon élő magyarokat az IGEN vállalására biztassam. Egy csíksomlyói képzőművésznek elmondtam egy rövid történetet: egy fiatalember valakit cipel a hátán. A szembejövő megkérdezi tőle: nem nehéz? Csodálkozva válaszol: hisz a testvérem.

 

Kérésemre a művész lerajzolta a történetet. Ezt a képet bemutattam az egyik hír TV stúdiójában. Emlékszem, nagyon fáradt voltam, és fájt a lábam. Azt reméltem, hogy az éjszakai utazás alatt a vonaton kipihenem magam és felkészülök a szolgálatra. Ez sajnos nem sikerült, mert a vonaton a mellkasomban egyszer csak éles fájást éreztem. A fáj- dalom egyre erősödött és egyre nagyobb területen éreztem. Budapesten barátaim vártak, akikkel programokon vettem részt, többek között Orbán Viktor beszédét is meghallgattuk a Városligetben.

 

Estére Szekszárdra érkeztem, ahol nagy szeretettel és ünnepi vacsorával fogadtak, melyről egy idő után elnézést kérve azzal az ürüggyel, hogy készülnöm kell a másnapi programokra, visszavonultam. Az igazi ok az egyre erősödő fájdalmak, az egyre nehezebb lélegzetvételek voltak. Az éjszakát átszenvedve vállaltam a másnapi szolgálatot a belvárosi kat. nagytemplomban illetve utána egy mozi teremben. A jelenlévő orvos kórházigazgatónak és másoknak feltűnt a már kínszenvedésnek is mondható fájdalomözön, ami már egész mellkasomat hatalmába kerítette. Szolgálataim után máris Budapestre készültem vissza. De a már említett figyelmes emberek szelíd erőszakot alkalmazva egy rövid vizsgálatra a kórházba vittek. Több orvos vizsgált, és a véreredmények gyors megérkezését követő orvosi konzultáció után a diagnózis: előrehaladott kétoldalú tüdőembólia. Ezután következett a tolókocsi, injekciók, gyógyszerek, szorgalmas és gondos adagolása. Csak igen nehezen tudtam elfogadni, hogy nem folytathatom utamat, hogy amiért jöttem, az embereket az IGEN vállalására buzdítani nem tudom. A városban gyorsan elterjedt betegségemnek híre.

A mellém helyezett telefonon többen kerestek, így a helyi plébános is, aki jelezte, hogy felkeres, de hozni szeretne valamit. Mire van szükségem? Mondom, semmire, van mindenem, de fogkefére, szappanra, törölközőre nincs szükségem? Mindenképpen hozni szeretett volna valamit, és szerette volna, hogy azt a valamit én kérjem tőle, amit végül ő nevezett meg: a szentkenetet (régebben utolsó kenet).

 

Meglepett, hogy ennyire súlyosnak tartják az én betegségem. A “kenetes gyógyszert” megkaptam, a lutheránus kórházigazgató ministrálásának is köszönhetően. Utána mozdulatlanul vártam a percek és órák múlását, hisz négy napig az ágyban kellett feküdnöm az orvos utasítása szerint. Lassan éjszaka lett. Nagy Gyula ref. püspök lányunokája sok más erdélyi kiszolgáló személyzettel e kórházban dolgozott, aki óránként bejött és mélyen fölém hajolt, aminek értelmét igazából nem értettem. Megkérdeztem, hogy miért teszi ezt, a válasz, meg akar győződni arról, hogy még szuszogok-e? Igazán ennek az őszinte, tiszta lelkű lánynak a válasza döbbentett rá életveszélyes állapotomra. Ott az éjszaka csendjében néztem szembe önmagammal, addigi életemmel és jelen állapotommal.

 

Leperegtettem azt a pár évtizedet, amit itt a földön töltöttem, és onnan a mélyből határozott szelídséggel természetszerűleg jött az érzés amit ki is mondtam: Úristen, ha a magyarok áldozati csomagjából hiányzik az én életáldozatom, odaadom, fogadd el. Életem legszebb “szentmiséjének” felajánlása után béke és nyugalom vett erőt rajtam, fejemet kelet felé fordítottam és talán akkor tűntek fel Szekszárd városának szürke fényei, amelyek halványan pislogtak, de pislogtak. Vártam a következő pillanatot, a következő órát, amikor a lány újból bejön és vártam a reggelt. És megértem az estét is, majd a következő reggelt is, amikor Szi Vince főorvos ismételten megvizsgált, mosollyal az arcán közölte, hogy látványosan gyógyulok, és kiengedett a fürdőbe…

 

Emberileg e gyógyintézetben mindent elkövettek gyógyulásom érdekében, melyet ezúton is, tíz év távlatából köszönök. Sokan és sokat imádkoztak egészségem visszaszerzéséért, sokat jelentett az éjszakai, Istennek tett felajánlásom.

 

2004 dec. 5-én estefelé saját felelősségemre, illetve Madarassy Ágnes és Horváth Kálmán kezeskedésének köszönhetően kiengedtek a kórházból, hogy a templomban magam is részt vegyek a hálaadáson, mely este 10 órakor kezdődött.

A hálaadás programját a sikertelen népszavazásnak köszönhetően meg kellett változtatni. A templom megtelt. A plébános bejelentette a programváltozás tényét és mikrofonban kérte, hogy akkor énekeljük el az Előtted Jézusom című éneket. Csak úgy, villanásszerűen, egy kis huncutsággal, halkan mondtam a plébánosnak, hogy ezt ma este nem úgy kell énekelni, hogy előtted Jézusom, hanem ezt ellőtted Jézusom! Ennek hallatán először meglepődött, hisz könnyes szemű emberekkel volt tele a templom, de e drámai helyzetben, amikor eljutott a tudatáig, hogy mit is mondtam, hátat fordított a templomi közösségnek, és miután csendes pukkadozással kacagását visszafogva kinevette magát, megkért, hogy ezt az új énekcímet a jelenlévőknek is mondjam el. Úgy gondolom, e jelentéktelennek tűnő megjegyzés a jelenlévők szívébe egy kis fényt hozott. Már csak ezért is érdemes volt meggyógyulnom.

 

Egy másik kezelőorvosom azt mondta, hogy ebben a betegségben meg szoktak halni az emberek, úgy látszik, Önnek még feladatai vannak. Az éjszakai felajánlásom ma is érvényes. Örök tanulságul jegyzem, hogy aki életét meg akarja menteni, azt elveszíti, aki elveszíti életét a szolgálat jegyében, az megmenti nem csak a magáét, hanem sokakét.

 

Sok beszélgetésen feltevődött a kérdés, ki a magyar, mi az, hogy magyar, mert nem mindenki az, aki a nyelvet beszéli. Számomra egyértelmű a feltett kérdésre a válasz, aki közösségéért vállalja az áldozatot.

 

 

2014 dec. 5 délután 3 óra

 

 

Gergely István

Tiszti

Kulcsszavak